The rapist // 15.

Jungkook fuldoklik, ahogy hirtelen, Taehyung szavai által eszébe jutnak a történtek; már látja, tudja az igazságot – és semmi nem lett jobb. Igen, nem ő erőszakolta meg Taehyungot, de viszont elkövetett valamit, ami talán ennél is rosszabb; hagyta megtörténni. Erre nincs mentség, nincs semmi, amit felhozhatna saját maga védelmében, de igazán, meg sem fordul a fejében, hogy mentegetőzzön. Megmenthette volna. Megállíthatta volna Jihunt, mindegy, mi játszódott le akkor a fejében. Ott volt, és hagyta, hogy valaki tönkre tegye annak a fiúnak az életét, akit talán a legjobban szeretett az egész világon.

Most a tenyerébe temeti az arcát, s érzékeli, ahogy könnyei végig marják a bőrét.  Úgy érzi, ennyi borzalmat képtelen elviselni. Minden, ami a gondolatai közt tanyázik, gonosz. Egyszerűen csak szörnyű. Sikítani akar a fájdalomtól; nem jó semmi. Az sem, ha nem érez semmit, merthogy érezni akarja…de folyton egyszerre zuhan rá minden. Nincsenek fejezetek, részek, még akkor is, ha úgy tűnik, csak fokozatosan jutnak eszébe a múltjában történtek. Valójában minden összefolyik. Nem tudja, mi az igazság, s mi nem; az agya folyton megzavarja, hamis, homályos képeket vetít elé; sosem történt meg, hogy az ő és Taehyung teste érintkeztek abban a benzinkúti mosdóban, mégis azt hitte, szinte biztos volt benne…sőt, még azelőtt is gondolt erre, hogy beszélt volna Hoseokkal. Egyszerűen minden összezavarja; nem csak az eseményekre emlékszik vissza, sokkal inkább az akkori érzelmei azok, amik dominálnak felette. Márpedig az akkori érzelmei sem voltak egyértelműek. A múltbéli zavaros gondolatok összekeverednek a mostaniakkal, egy hatalmas érzelemlabdát képezve, amiben semminek nincsen eleje vagy vége, s ami bonyolult, forrongó fonálgombolyagként cikázik a fejében, egyre erőszakosabban törve magának utat.

-       – Kookie. – Taehyung nyugtató hangon szól hozzá, s ujjaival lágyan végig simít a fiú vállán.

Jungkook felzokog, és ellöki magától a kezét. – Ne hívj így! Soha többé ne hívj így! Így neveztél akkor is, amikor… - nem tudja befejezni a mondatát, mert eszébe jut Taehyung fuldokló, könyörgő hangja. Szaggatottan veszi a levegőt.

Társa lesüti a tekintetét. Nagyon halkan beszél. – Sokszor neveztelek így.

Nem tudja, mit felelhetne. Karjaival át szeretné kulcsolni a térdeit, és előre hátra-ringatni magát a földön, hátha így kicsit megnyugszik, csakhogy nem tudja felhúzni a lábait a mellkasához. Nem véletlenül kényszerült tolószékbe. Tenyerével idegesen csap a hűvös járólapra. – Miért nem hagytak megdögleni?! Meg akartam halni, most is megakarok!

-       – Jungkook… - Taehyung úgy érzi, mindjárt ő is összeomlik, de tudja, ezt most nem teheti meg. Ebben a helyzetben neki kell erősnek lennie.  – Sosem akartál meghalni – mondja, hatalmas sóhajt eresztve. - Még nem ismered az egész történetet. Gyere, kellj fel a földről, és mindent elmesélek… - ekkor ismét a karját nyújtja – csak kérlek, ne légy ilyen. Nem tudjuk visszatekerni a múltat. Tudom, hogy nem lenne jobb, ha nem tudnád, mert az életed része, és a képek akkor is kísértenének… Fontos, hogy tudd, de ne felejtsd el, ez a múlt. Már nem tehetünk ellene semmit. El kell fogadnunk, és folytatnunk az életünket…

-       – Csakhogy én nem akarom folytatni az életem! – kiáltja, ám abban a pillanatban, ahogy a szavak elhagyják a száját, meg is bánja.

 Taehyungnak ekkor egy különös, mélyről jövő, sötét csalódottság suhan át a tekintetén, s Jungkook tudja, ezzel az egy mondatával mélységesen megbántotta őt…újra. Folyton csak bántja. Miért ennyire önző? Ismét felzokog.

-     –  Sajnálom, annyira sajnálom! – Belekapaszkodik Taehyung lábaiba, melyeket az idáig lelógatott az ágyról, s térdeire hajtja a fejét. – Olyan szörnyű vagyok! És te olyan csodálatos vagy – remeg a sírástól, a feje sajog, és nem lát semmit a könnyeitől -, nem érdemellek meg téged, sosem érdemeltelek meg! Nem kellene törődnöd velem, itt kellene hagynod, mert csak rosszat teszek veled!

-     –  Sss, Kookie, ne kiabálj, mert be fognak jönni a szobába az ápolók. – Taehyung kissé megilletődötten, ám nyugtatóan simít bele társa tincsei közé. – Megértem, hogy nagyon zaklatott vagy, de muszáj megnyugodnod.

Jungkook megemeli könnyes tekintetét, hogy Taehyung szemeibe nézhessen. – Hogyan… - kérdi szipogva – hogyan lehetsz ennyire erős?     

  A másik fiú halványan elmosolyodik, s ujjaival szüntelen cirógatja Jungkook haját. Gyengéden két keze közé veszi társa arcát, s megemeli a fejét, ki így földön térdelve néz fel rá, olyan őszinte tekintettel, ahogy csak a legrosszabb bűnösök szoktak, mikor az akasztófa előtt állva rájönnek, valójában mit is tettek. Taehyung felsegíti Jungkookot a padlóról, ki ezúttal hagyja is magát. Leül mellé az ágy matracára.

-       – Sokáig nem voltam erős…most is elvesztem néha kontrollt – feleli Taehyung, maga elé meredve. Tördeli az ujjait. – Szerinted miért voltam ott annál a benzinkútnál? Én...követtelek téged, Kookie. Nem tudom, miért tettem. Miután összevesztünk, nem tudtam túllépni rajtad, meg akartam érteni, miért történt az, ami, és ezért folyton figyeltelek. Össze voltam omolva, és gyenge voltam. Mikor pedig az...az történt, én... Én akkor lettem igazán erős, tudod? Miután elfutottál, én csak összeszorítottam a fogam, és hagytam magam, mert tudtam, egyszer vége lesz. És vége volt. Onnéttól már nem tudtam mit tenni ellene. És bár csak később jöttem rá, de ez volt az a pont, ahol rájöttem, bizonyos dolgokat csak el kell engedni. De ezt csak azután tehetjük meg, miután szembe néztünk velük. Mert a problémáinkkal bizony szembe kell nézni.

       

     Igen. Ez az, amit Jungkook sosem tett; erre halványan bár, de most ébred rá. Nem ő volt az, akit többször megvertek, majd megerőszakoltak, hanem Taehyung, mégis ő van kikészülve a gondolattól. Nem neki haltak meg a szülei gyerekkorában, és bár borzalmas családja van, de él az anyja, így neki lett volna választása… Taehyungnak nem volt. Sosem volt. Jungkook csupán ezekben a pillanatokban jön rá, a mellette ülő fiú sosem volt őrült, vagy csapongó… Ő egyszerűen csak nem fojtotta el magában a fájdalmait. Igen, Taehyung sokszor csinált rémisztő, meggondolatlan, hirtelen dolgokat - mint például azon az őszi éjszakán a padlásszobában -, de ez valójában mind érthető volt… Ezek a cselekedetek segítettek kiélni a fiú sötét érzelmeit, s talán ez furcsán hangzik, igazából jót tettek neki. Legalább is, ez biztosan jobb, mint úgy tenni, mintha minden rendben lenne, s az összes gondunk elől elmenekülni, ahogy azt Jungkook csinálta.

A fiú most elismerő csodálattal mered a mellette ülő Taehyungra. – Olyan bátor vagy… Minden nap eljöttél hozzám, hogy elmeséld a történetet, ami mindkettőnk életét tönkretette… Nekem az is fáj, ha rá gondolok…

-      – Nekem is fáj – suttogja Taehyung. – De nem adhatjuk fel. Sokszor úgy tűnik, az élet egy nagy rakás fos, csakhogy minden nézőpont kérdése. Nem hagyhatjuk, hogy a sötétség eluralkodjon felettünk, mert az olyan, mintha behódolnánk a gonosznak.

-       – Ez úgy hangzott, mint egy Star Wars idézet. – Jungkook halványan elmosolyodik a gondolatra, s mivel látja, Taehyungot is megnevetteti a mondata, egy pillanatig öröm tölti el a szívét. Hihetetlenül jól esik neki, még ha nem is tart sokáig. Olyan, mintha a jégbe fagyott kezét langyos víz alá tenné, mi kellemesen felmelegíti a bőrét.

-        –Most elmesélem, mi történt ezután… Már nem sok van vissza a történetből – mondja Taehyung, egy kis idő elteltével. – És gondolom, közben eszedbe fog jutni minden. De arra kérlek, ne zuhanj össze. Tartsd fejben, ez a múlt. Már minden rendben van.

-     –  Oké – sóhajt Jungkook összeszorított ajkakkal. – Megpróbálom.

-   –    Készen állsz? – Taehyung nyílt, mégis határozott tekintettel néz rá. - Rázós menet lesz.

Jungkook nagyot nyel. Nem, nem áll készen, de talán soha nem is fog. Jobb, ha túlesnek rajta. – Igen – feleli.

-------------------

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/

És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! Nagyon sokat jelentene nekem. :)