The rapist // 16/1.

Egy szörnyű éjszaka. Jungkook életlének legrosszabb éjjele: Ez a megfogalmazás vajon helyes? Egyáltalán rá lehet fogni egyetlen éjszakára, hogy a legrosszabb? A válasz: nem. Az az éjjel egymagában közel sem volt olyan szörnyű, hogy tönkre tegye Jungkook életét; ez egy folyamat volt, aminek a tetőpontja akkor zajlott le. Az előtte történő dolgok előkészítették a bajt, az utána történők pedig…nos, leginkább fokozták.

Aznap éjjel Jungkook addig rohant kifelé a városból, míg nem összeesett a préri kellős közepén. Azt sem tudta hol van, szédült, forgott vele a világ…és ő csak elaludt a hosszú fűszálak közt.

Mikor másnap sajgó fejfájás kíséretében felébredt, azt remélte, csak álmodott. Hogy minden szörnyűség csupán egy borzalmas rémálom volt, hogy tegnap nem is találkozott Taehyunggal, sőt el sem ment megnézni Wonhoékkal azt az átkozott motoros temetést… De rá kellett jönnie, nem áltathatja magát; bizony, ami történt, az a valóság. Csak feküdt ott a fűben, és hagyta, hogy Taehyung elesett, kérlelő hangja csengjen a fülében, amint a nevén szólítja, s Jihun borzalmas mosolya lebegjen a szemei előtt. Az érzelmei összemosódtak, de ami a leginkább eluralkodott ekkor Jungkookon, az a düh. Dühös volt. Dühös volt magára, amiért egy gyáva féreg, dühös volt Taehyungra, amiért odament és kereste a bajt, ám az a harag, amit Jihun felé érzett…nos, szavakba nem lehet önteni. Undorító. Undorító, betegelméjű ostoba nyomorék – ordítani akarta ezeket a szavakat, csakhogy továbbra sem mozdult meg. Semmi érzelem nem tükröződött az arcán, ám belülről fortyogott. A gondolatai olyan gyorsan cikáztak, hogy ő maga sem tudta nyomon követni őket… S egyszer csak azon kapta magát, hogy feltápászkodik a földről.

Átszelte Szöul külvárosát. Az erdőbe ment, ahol korábban elásta Hoseok fegyvereit. Pontosan tudta, hol hagyta őket. És pontosan tudta, mit akar kezdeni velük.

Meg fogja ölni Jihunt.

Semmiféle ásószerszám nem volt nála, így kezével kezdte felszántani a hatalmas cirbolya fa mellett a talajt. Eluralkodott rajta a düh s a harag, s ezek szinte teljesen átvették Jungkook teste felett az irányítást. A fiúnak majdhogynem az összes körme beszakadt, amíg kiásta a nagy vászonzsákot, de még csak fájdalmat sem érzett. Olyan volt, mint egy éhező vad, aki nem tud másra koncentrálni, csak arra, hogy végre táplálkozhasson, mindegy mit kell megtennie ezért. Jungkook számára a táplálék ezesetben a bosszú volt.

Kinyitotta a zsák száját, és kivett belőle két számára szimpatikus pisztolyt. Igen, kettőt. Sosem választott egyet semmiből – az túl kockázatos, ő pedig biztosra akart menni. A többi fegyvert visszatemette.

Piszkos, megviselt farmerkabátja belső zsebébe rakta az egyik pisztolyt, a másikat pedig öve mögé illesztette, s eltakarta a pólójával. Tudta, hol lakik Jihun. Oda akart rohanni, ráordítani a fiúra, majd egyszerűen meghúzni a ravaszt… El is indult, hogy ezt megtegye. Minden porcikája azt kiáltotta; menj! Menj, és hátra se nézz!

De Jungkook megállt. Megállt az erdő melletti járda közepén, és percekig csak nézett ki a fejéből. Beharapta az ajkait, s a fejébe áramló gondolataitól még lélegezni is elfelejtett. Az egyik fele semmi mást nem akart, csak széttrancsírozni Jihun arcát, és látni, ahogy vére szétterül a padlón…a másik fele viszont tudta, őrült gondolatai vannak. Tudta, meggondolatlan ostobaságot akar éppen elkövetni – meg különben is, úgy sem tenné meg, nem igaz? Lefagyna, aztán elmenekülne, ahogy azt mindig is szokta. Nem tenné meg: Jungkook ezzel egyszerre nyugtatta s zaklatta fel magát. Úgy érezte, az egész lénye két részre szakad. Indulatosan beletépett a saját hajába, majd letört körmeivel végig szántotta az arcát; nem érezte a fájdalmat, de valójában jókora karcolást ejtett a bőrén. Vércseppjei legurultak az állán, vörös foltokat hagyva maguk után. Jungkooknak kellett valaki. Valaki, aki dönt helyette, aki segíti kibillenteni a gondolatait az egyik, vagy másik irányba. 

Az utca másik felén állt egy régi telefonfülke. A fiú gondolkodás nélkül odasietett, mivel mobilját nem találta farmerja zsebében. (Arra következtetett, a készüléket valószínűleg elvesztette a tegnapi heves rohanása következtében.) Kinyitotta a pirosra festett fülke ajtaját, s megérintette a vonalas telefon tárcsázóját. Kit hívjon? Yoongiban, Wonhoban és Yugyeomban nem bízott; ők Jihun barátai voltak, vagy ha nem, hát az övéi sem. Mindenesetre, Jihunt sokkal több ideje ismerték, mint őt, s feltételezte, kissé kockázatos lenne velük beszélni a gondolatairól.

Lehunyta a szemeit egy pillanatra, majd remegő ujjakkal beledobott egy kis aprót az arra kijelölt helyre. Azt a telefonszámot pötyögte be, melyet csak azért nem felejtett még el, mert ezelőtt túl sok éven át, s túl sokszor tárcsázta. A készülék csupán hármat csörgött ki, mikor a vonal másik végén egy mély férfihang szólalt meg.

-      – Kim Namjoon. Tessék? – A fiú ismerős orgánuma melegséggel töltötte el Jungkook szívét. Túl régen hallotta.

-       – Namjoon… Itt Jungkook – a sajátja viszont egyenesen megrémisztette. Rémülten s túlságosan reszketve csengtek hangszálai. – Segítened kell.

-       – Mi a gond? – Kook szinte látta maga előtt, ahogy Namjoon felvonja a szemöldökét, s azt kérdi magában „már megint?”. Régebben sokat kért segítséget tőle. Igazából, ő volt az egyetlen, akire számíthatott.

-     –  Tudod, korábban írtam neked az itteni srácokról, akikkel együtt szoktam bulizni… M-meséltem neked Jihunról…

-       – Igen. Igazából, már egy ideje nem írtál.

-       – Tudom. Sajnálom, csak minden annyira zűrös lett mostanában. – Szaggatott sóhajt eresztett.

-       – Mi történt, Kook? – Namjoon pedig aggódott.

-     –  Van egy fiú, Taehyung. Őt… - megszakadt a szíve, ahogy szinte kirángatta magából a szavakat – őt megerőszakolta…Jihun…és…. – ekkor már könnyei mardosták a szemeit – és én…hagytam neki. Meg akartam állítani, de lefagytam, és elfutottam. – És már zokogott. Kimondva valahogy még valóságosabbnak, még szörnyűbbnek tűntek az események.

-      – Kook. – Társa nyilvánvalóan meghökkent a hírek hallatán, ám tőle megszokottan próbált nyugodtságot erőltetni magára, s barátjára is. – Ne sírj. Mondd, mi történt ezután Taehyunggal?

-       – N-nem tudom – felelte dadogva.

-      – Beszélned kellene vele.

Jungkook ekkor összeszorította a fogait. Hihetetlenül súlyosnak érezte az elméjét. – Képtelen lennék rá.

-      – Nem most rögtön. Először adj magadnak egy kis időt.

-       – De én…

Pittyogás hallatszott a telefonból, s egy gépies női hang arra figyelmeztette őket, harminc másodperc múlva lejár az idejük, ha csak Jungkook nem dob be még egy aprót.

-     –  Nyugodj meg, aztán beszélj vele – hadarta Namjoon. – Ez az, amit tenned kell.

-    –   És mi lesz Jihunnal? – Kook teljes pánikba esett, mivel nem talált magánál több fémpénzt, ami megfelelő lenne a telefonfülkébe.

-       – Csak hagyd figyelmen kívül!

-       – De én – a telefonvétel megszűnt. Jungkook sóhajtva, fájdalmasan döntötte neki a fejét a fülke üvegének. – De én meg akarom ölni Jihunt.

---------------------------------------

Tudom, kicsit kegyetlenség, hogy két részre szedtem ezt a részt, de kárpótásul holnap publikálom is a másik felét. :)

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/
És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! Nagyon sokat jelentene nekem. :)