The rapist // 16/2.

Napokkal később

Eltűnt. Jungkook szó szerint eltűnt; megszökött minden és mindenki elől. Az iskolájától a lehető legtávolabb eső környéken ténfergett tervek és célok nélkül. Az utcán aludt, s minden nap koldulnia kellett, hogy legalább egy kis ételt tudjon venni magának – bár, ez annyira nem volt nehéz, mint gondolta. Az emberek legtöbbször adtak neki pénzt, mert sajnálták. Megértette. Biztosan szánalmasan festett. És az is volt – csakhogy még így is jobban érezte magát, mintha szembe kellett volna néznie Taehyunggal, Jihunnal, vagy egyáltalán akárkivel a gimnáziumból. Nem akarta látni őket; úgy gondolta, ha ez mégis bekövetkezne, biztosan összeroppanna.

Épp az egyik kihaltabb utca járdaszegélyén ült, s eszegette a sós kiflit, melyet az általa összekönyörgött adományokból tudott megvenni. Vele szemben, az út másik felére ültetett fák már teljes virágzásba borultak, s előbújtak zöld leveleik is. Gyönyörű volt, s megnyugtató. Egy percre kikapcsolt Jungkook agya, és csak csodálta a növényeket. Szerette az ilyen pillanatokat; mintha ha csak másodpercekre is, de megszabadulhatott volna önmagától. Ám ahogy az lenni szokott, ezek a pillanatok hamar tovaszállnak.

-        – Kurva nagy buli lesz. Ott fog nyomulni az egész suli! – Két, Jungkookkal egykorú fiú sétált el   mellette. Látásból ismerte őket; az iskolájába jártak.

Egészen eddig nem látott ismerős arcokat a környéken, s most összerándult az ijedtségtől, mi van, ha felismerik? Ám a srácok rá sem néztek, csak megálltak a pár méterrel odébb lévő zebra előtt, s miközben várták, hogy a járókelők számára kihelyezett közlekedési lámpa zöldre váltson, tovább beszélgettek.

-       – Hát nem tudom, haver – mondta az egyik. – Újabb buli Jisooéknál? Az előző sem sült el túl jól. Tudod, Wonho meg az a másik srác elég durván egymásnak estek. Rendőrségi ügy is lett belőle.

Jungkook nem akarta elhinni, hogy erről társalognak.

-       – Ők tuti nem lesznek ott – felelte a másik fiú. – Ők Jisoo exei, és a csaj gyűlöli őket. Ne aggódj már mindenen!

-       – Jól van, na. Mikor is kezdődik?

-     –   Este kilenckor.  – Ahogy ezt kimondta a srác, a szemközti lámpa átváltott zöldre, s ők átsétáltak az úton, majd befordultak egy mellékutcába, s eltűntek.

Kook figyelmen kívül akarta hagyni a hallottakat. Tényleg. Jól meg volt ő így – legalább is, ezt akarta elhitetni magával… Csakhogy, valahogy mindig eszébe jutottak Namjoon szavai: „Beszélj Taehyunggal. Ez az, amit tenned kell.”

Mélyen, legbelül tudta, tényleg ezt kellene tennie; meghajolnia a fiú előtt, bocsánatot kérni tőle, s szorosan átölelni őt. Bár, azt is csak remélni tudta, hogy Taehyung jól van. Épp elég szörnyűséget okozott neki a saját emlékezete s az érzései, abba bele sem mert gondolni, Taehyung hogy érezheti magát, vagy, hogy egyáltalán Jihun mennyire bántotta még őt, miután Jungkook elment. Nem. Nem engedhette meg magának, hogy még ilyesmikre is gondoljon – de tudnia kellett, meg kellett bizonyosodnia róla, Taehyung rendben van. Muszáj volt beszélnie vele. És úgy vélte, erre a legjobb alkalom lehet egy buli: Az imént elment srácok állítása szerint Wonho és Yugyeom nem lesznek ott a partin, így nagy valószínűséggel Jihun sem. Taehyung viszont ott lehet. És ha ott lesz, ott lesz egy bulin, biztosan jól van – gondolta Jungkook. Ráadásul, közösségben találkozni nem tűnt olyan félelmetes gondolatnak, mint az, hogy elmenjen Taehyung otthonába. Minden stimmelt… Már csak a torkában keletkezett hatalmas gombócot kellett legyűrnie.

Jisooék háza. Mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy Jungkook itt járt: Mikor az esti sötétségben messziről meglátta az épület felé özönleni az ismerős diákokat, megállt egy pillanatra, s arra gondolt, talán minden itt romlott el. Ebben a kertben tudta meg azt a szörnyű titkot Taehyung és Jihun kapcsolatáról, ebben a kertben verte majdnem halálra Wonho Yugyeomot, s Kook ebben a kertben zuhant össze igazán.

-       – Elbaszott egy hely – motyogta most maga elé; pedig még csak nem is sejtette, mennyire igaza van.

Tíz óra volt, ami azt jelentette, a parti már egy órája tart. Aki el akart jönni, valószínűleg már ott volt. Jungkook sokáig csak nézte a ház hatalmas, díszített, jelenleg nyitva hagyott vaskerítését. Egy utcai lámpaoszlopnak támaszkodott, s újra meg újra elgyakorolta magában, mit fog mondani Taehyungnak. Bár, igazából ekkor már abban reménykedett, ott sem lesz a fiú.

-       – Kérlek, Jungkook – mondta magának – most az egyszer ne legyél egy gyáva nyomorék.

Szorosan lehunyta a pilláit. Egész testében remegett. Millió eshetőség lejátszódott a fejében, mi fog történni odabent, ám rájött, minél többet vesztegel az utcán, annál inkább elbátortalanodik. Élesen beszívta a tavasz esti kissé hűvös levegőt, majd kifújta azt. Elindult az épület bejárata felé.

Igazat beszéltek a fiúk. Tényleg majdnem az egész iskola ott volt: Rengetegen jöttek el, s Jungkook nem is értette, Jisoo miért szervez ekkora partit - ennyi felesleges pénze volna?

A kertben is jónéhányan álldogáltak, táncoltak a kellemesen hangos zenére, beszélgettek, vagy iszogattak. Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát – csupán Jungkook szívében ült keserv, mivel sehol nem látta Taehyungot.

Bement a házba. Az első dolog, amit észrevett, hogy bútorok nem úgy vannak rendezve, ahogy legutóbb, s természetesen a karácsonyi díszítés is eltűnt; a második pedig, hogy elég sok tekintet szegeződik rá. A bejárati ajtó rögtön a hatalmas, pazar nappaliba nyílik, így az ott tartózkodók számára elég feltűnő, ha valaki besétál. Jungkook nem akart senkire sem ránézni. Tudta, hogy azért figyelik, mert szakadtan és piszkosan fest, ráadásul valószínűleg elég büdös is. Ha tudnák, hogy napokat töltött az utcán, valószínűleg nem csodálkoznának ezen, gondolta, aztán eszébe jutott, hogy lehet, sejtik. Eltűnt. Egyik napról a másikra nem ment be az iskolába: Vajon milyen pletykák terjenghettek róla ez idő alatt?

Muszáj volt felemelnie a fejét, és kockáztatnia, hogy valakivel roppant kínos módon összekapcsolódik a tekintete, máskülönben esélytelen, hogy meglássa Taehyungot. Szóval, felnézett. Felnézett, és ennyi elég is volt: Taehyung nem sokkal előtte állt, egy szőke hajú lány és a Kihyun nevű alacsony srác között, s egyenesen rá meredt. Jungkook egyszerre könnyebbült meg, s pánikolt be. Megint el akart futni, a lábai már húzták is visszafelé, ám ezúttal minden erejét összeszedve megindult a keresett fiú irányába. Mindenki őt bámulta; már csak azon csodálkozott, hogy a zenét le nem állították.

Összeszorított fogakkal torpant meg Taehyung előtt, ki kíváncsi tekintettel méregette őt. Nem tűnt betegnek, vagy zaklatottnak. Sőt, hajszálpontosan úgy festett, mint általában: Bőrdzsekit és fekete farmert viselt, hamvasszőke haja laza hullámokban hullott a homlokába, üres tekintete pedig hűvösséget sugárzott magából… De Jungkook nem ezt a Taehyungot látta maga előtt, ahogy ránézett a fiúra. Az a Taehyung, akit ő látott, keservesen kiáltozott, zokogott, s segítségért könyörgött, miközben valaki kihasználta a testét. Kook ordítani tudott volna az emléktől, letérdelni az előtte álló megkínzott angyal elé, átölelni a lábait, és csak zokogni, mennyire sajnálja… Ám ehelyett csupán ennyit ejtett ki ajkai között:

-       – Taehyung, beszélhetnénk?

 Jungkook látta, ahogy a fiúnak megremegnek az ajkai, de nem válaszolt.

-       – Kérlek – mondta, s lesütötte a tekintetét. Nem elég, hogy mindenki őket figyelte, a körülötte álló emberek még hallották is, amit mondott. Majdnem elájult a zavartól, de úgy érezte, muszáj kierőltetnie magából a szavakat. – Taehyung, én... Én vagyok a legrosszabb ember a világon. Nem akarom, hogy megbocsáss. Csak tudni szeretném, hogy vagy.

 – Nem – suttogta válaszul. Hangja reszketett. – Nem te vagy a legrosszabb ember a világon.

Jungkook felelni akart. Azt akarta mondani, hogy jöjjön ki vele a kertbe, vagy oda, ahol nem látja őket senki, s hadd kérjen méltó módon bocsánatot tőle. Az első szó már el is hagyta az ajkait, csakhogy ebben a pillanatban hátulról megcsapta a hátát a huzat. Valaki kinyitotta a bejárati ajtót, s Kook akaratlanul is megfordult. Megfordult, és akit ekkor maga előtt látott, azt nagyon, de nagyon nem akarta, hogy a szeme elé kerüljön.

 Jihun először meghökkenve pillantott rá, ám csak pár másodperc kellett, hogy felöltse gúnyos vigyorát. – Kook! – kiáltotta vidáman. – Hát előkerültél!

 Jungkook szótlanul meredt a srácra. Óráknak tűntek a pillanatok. Elhomályosult előtte a világ, a hangok hirtelenjében torzak lettek, s minden, amit érzékelt, összemosódott a fejében keletkezett hangokkal, s látványvilággal. „Meg akarom ölni.” „Csak hagyd figyelmen kívül!” ”Jungkook, te maradj ki ebből!” „Kookie...” A groteszk zsivaj s az emlékek össze-vissza röpködtek Jungkook fejében, s egy idő után már nem is látott mást, csak a képet, ami beleégett az emlékezetébe; ahogy Jihun a falnak nyomja a zokogó Taehyungot, ahogy lendíti a csípőjét, és ahogy...

Kitágultak a pupillái. Az egyik piszolyt korábban eldobta, ám a másikat megtartotta, maga sem tudta, miért. Talán csak az önvédelemre gondolt, hiszen az utcán teljesen kiszolgáltatott volt... De talán érezte. Érezte, hogy a bosszúvágy egy nap majd visszatér - ám az is lehet, valójában sosem múlt el. Jungkook az övéhez nyúlt, s előhúzta Hoseok fémpisztolyát. Nem gondolkodott, s nem hezitált. Célzott, majd lőtt... És az idő még inkább lelassult. Jihun, mikor rájött, mi is történik, már késő volt. A golyó átfúrta a mellkasát, s ő előbb eltátotta a száját, majd ordított, aztán a szívéhez kapott...aztán összeesett. A tömegben kiáltások, sikítások hallatszottak, sokan menekültek, páran csak pánikolva, vagy meghökkenve kaptak a fejükhöz... De Jungkook nem foglalkozott velük. Abban a másodpercben, ahogy ellőtte a golyót, már tudta, mit tesz. Vissza akarta csinálni, csakhogy Jihunt eltalálta a töltény. Meghalt. Jungkook megölt egy embert.

Ebben a pillanatban úgy érezte magát, mintha a világ összes sötétsége rátelepedett volna. Mintha azok a borzalmak, amiket eddig átélt, most visszaköszöntenének, s együttes erővel próbálnák őt összeroppantani. Arcát marták a könnyei, s egyszerűen nem tudta, mit tehetne. Minden zavaros volt, a sötét démonok pedig úgy marcangolták, mint még soha. „Állj!” – akarta kiáltani, csakhogy egy hang sem jött ki a torkán. Nem bírta tovább. A világ egy hatalmas, gonosz, zsongó szörnyeteggé alakult, ő pedig véget akart ennek vetni. A saját halántékához illesztette a pisztoly csövét. Még hallotta Taehyung kiáltó hangját, még látta, ahogy a fiú megkerülve őt, felé rohan, hogy kicsavarja a kezéből a fegyvert, de elkésett. Jungkook már döntött. Meghúzta a ravaszt.

---------------------------------------

Here we are, megérkeztünk a ponthoz, ahol az egész történet kezdődött (olvassátok csak vissza a prológust). 

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/
És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! Nagyon sokat jelentene nekem. :)