The rapist // 17.

- Kookie? Minden oké? 

 Miután Taehyung befejezte a mesélést, Jungkook percekig nem szólalt meg. Vége. Ez a történet vége, és ő mindenre emlékszik. 

- Most már kiabálhatsz, ha akarsz.

Jungkook lassan Taehyung felé fordítja a fejét. Nem akar kiabálni. Igazából, nem akar csinálni semmit sem. Vannak dolgok, amik annyira szörnyűek, hogy az ember már nem is tud rájuk mit reagálni. Még csak ki sem akad.

-         – Meghalt? – kérdi, színtelen hangon. – Jihun meghalt?

       A csend szinte fülsüketítő. Taehyung a mellette ülő szemeibe bámul, majd komótosan félrenéz, aztán lesüti a tekintetét. Nagyot nyel, mielőtt felelne.

-       – Igen.

     Jungkook a száját rágcsálja belülről. Úgy érzi, végtelen üresség tátong a bensőjében, torkát pedig mardossák a szavak, amiket nem mer hangosan kimondani. Gyilkos vagyok.

-       – Miért? – teszi fel az újabb kérdést, pár perc múlva.

-      – Mit miért? – Taehyung ismét felé fordul, kíváncsian mustrálva őt.

-       – Miért vagyok itt? Börtönben kellene lennem.

-       – Csak tizenhét éves vagy. Nem kerülhetsz börtönbe.

-       – Javítóintézet? Előzetes letartóztatás?

-       – Jungkook. – Taehyung hangja igazán nyugodt. Megrázza a fejét.

Kooknak elkerekednek a szemei. – Taehyung. Mit tettél?

-       – Nem akartam, hogy még nagyobb bajba kerülj – süti le a pilláit. Olyan, mintha szégyenkezne. – Tudod, abban a pillanatban, hogy meghúztad a ravaszt, én kilöktem a kezedből a pisztolyt, így a golyó nem fúródhatott túl mélyre a fejedben. Biztosan észrevetted már, hogy a heg vízszintesen kissé hosszúkás. – Ekkor ujjaival óvatosan megérinti Jungkook halántékát ott, ahol az a bizonyos sebhely húzódik. Régebben fel volt nyírva a fiú haja ezen a területen, ám most sötétbarna tincsei tökéletesen eltakarják. – Ez azért van, mert miközben ellőtted a golyót, a pisztoly mozgásban volt.

-       – Mivel ellökted – értelmezi Jungkook.

-      – Igen. Azonnal hívtam a mentőket, és az ott tartózkodók közül még elég sokan. Meg persze a rendőrségnek is szólt valaki.

-      – Ez érthető.

-       – Természetesen ügy lett belőle, így sokunkat behívták a rendőrségre kihallgatásra, mint szemtanút.

Jungkook már valahogy sejti, mi fog következni.

-       – És mint mondtam, nem…nem akartam, hogy bajba kerülj – folytatja Taehyung. – Szóval, kicsit füllentettem. Azt mondtam, nem voltál beszámítható állapotban, és senkit nem akartál bántani. Azt mondtam, csupán magadat akartad megölni. Mikor meghúztad a ravaszt, kicsavartam a kezedből a fegyvert, csakhogy szerencsétlen módon a pisztoly még egyszer elsült, és eltalálta Jihunt, aki nem messze állt tőlünk.

-       – Taehyung! – Kooknak az egekbe szöknek a szemöldökei. – Ugye tudod, hogy nem hazudhatsz a rendőrségnek?!

-       – Nem hazudtam – húzza el a száját – csak elferdítettem a valóságot.

-       – És a többiek, akiket behívtak? Ők igazat kellett, hogy mondjanak.

-       – Kihyunt, és még pár embert, akikkel jóban vagyok, megkértem, hogy ők is mondják azt, amit én. Jihun barátai nem voltak ott a bulin, mások pedig…hát, a legtöbben eléggé lesokkoltak, amikor ez az egész történt, és ha az igazat is mondták, nem lehettek benne túl biztosak. Mindenkit összezavartam a saját sztorimmal. Azt hiszik, tényleg így történt.

-       – Tae…

-       – Várj, még van valami – szakítja félbe. – A rendőrségen találkoztam egy nyomozóval, és a fiával. A srác azt mondta, régi barátod, és hallotta, mi történt.

-       – Namjoon. – Jungkook hüledezve suttogja a nevét.

-     –  Igen. És mivel a szomszédos régióban az apja a főrendőr…

-     –  Nem! Taehyung, nem mondhatod, hogy  Namjoon apja segített eltusolni az ügyet, ez…ez bűncselekmény! – Kook csupán akkor veszi észre, hogy kiabál, mikor látja a mellette ülő fiút összerezzenni.

-       – S-sajnálom… De nem hagyhattam, hogy… Nem akartam, hogy bántódásod essen.

Jungkook szaggatott sóhajt ereszt. Borzalmas ez az egész. Az elmúlt egy évének minden mozzanata szörnyű és siralmas, de olyannyira, hogy az már szinte nevetséges… És talán tényleg nem tehet ellene semmit, minthogy tovább lépjen rajta. Ne feledd, ez a múlt – mondta Taehyung korábban.

-       – Mi lesz, ha ez kiderül?

Taehyung megrázza a fejét. – Nem fog. Mindent elintéztem. Miattam vagy ebben az intézetben is. Eredetileg szarabb helyre akartak küldeni.

Jungkook nem akarja tudni, mit takar a „szarabb hely” kifejezés. – Mi lett a többiekkel? – kérdi inkább. - Mi történt az iskolában ezek után? Yoongi, Yugyeom, Wonho…

-      – Mindenki Jihunt gyászolja – szakítja félbe. -  Ez az egyetlen dolog, amin nem tudtam segíteni. Aki meghalt, az meghalt, és a hazugságom sem cáfolja azt, hogy nem a te…illetve, a mi hibánk lenne Jihun halála. A barátaid pedig Jihun barátai voltak. Nyilván fáj nekik, hogy elvesztették őt.

-       – Pedig ha tudnák, hogy… - Idegesség csendül a hangjában, ám Taehyung leinti őt.

-       – Nem számítana. És amúgy is, tök mindegy. Engem nem érdekelnek. Pár nappal a történtek után kiiratkoztam az iskolából, és megkértem a nagymamámat, hogy magántanulóként könyveltessen el.

-       – A nagymamádat? – Jungkook biztos benne, hogy a társa valamikor elsiklott efelett a részlet felett.

-       – Ő a gyámom, mióta szüleim…elhunytak - magyarázza. - Csak, egy ideje már nem él velem, mert… Mert nem akarom. – Remeg a hangja. Úgy tűnik, egyáltalán nem szeretne erről beszélni.

Jungkooknak ekkor – nem is tudja miért – az az este jut eszébe, mikor Jihun elmesélte neki, miért gyűlöli annyira Taehyungot. „Megölte a húgomat.” – A halott fiú hangja úgy cseng füleiben, mintha csak ebben a pillanatban is ott állna mellette. Erősen kell koncentrálnia, hogy ne pánikoljon be.

-      – Jihun azzal vádolt téged, hogy meggyilkoltad a húgát – ejti ki ajkai közt, szigorúan a semmibe bámulva. – De ez hazugság. Te nem vagy gyilkos, Taehyung… Én viszont igen – csuklik el a hangja. – Nem maradhatok büntetlenül.

-       – Nem gondolod, hogy épp elég büntetést kaptál már az élettől? – Taehyung megint suttog. Talán néhány szót nehezére esik kimondani. Talán ő így próbál védekezni az érzései elől: Talán a suttogás megnyugtatja; talán így biztonságban érzi magát.

Jungkooknak fogalma sincs, erre mit felelhetne. Ismét mély csendbe burkolódznak mindketten egy időre. Kook úgy érzi, rá szakadnak a falak.

-       – Borzalmas ember volt – szólal meg végül újra Taehyung, nagyon halkan. – De remélem, találkozik a húgával a másvilágon, és most boldog.

 Miért mondasz ilyeneket? Megérdemelte a halált! – szeretné mondani Jungkook, csakhogy ezzel még a saját szívét is még jobban összetörné. Tisztában van vele, hogy senkinek nincs joga hozzá, hogy elvegye valakinek az életét… És persze ahhoz sincs, hogy engedély nélkül kihasználja valaki más testét. Mondhatni, egál a helyzet, nem? Kár, hogy a valóságban ez ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb.

Jungkook mély levegőt vesz. Nem akar erről tovább beszélni.

 – Na és az anyám? Őt nem értesítették a történtekről? – vált témát.

Társa szemeiben ekkor szomorúság villan. – De igen.

-       – És?

-       – És nem csinált semmit – motyogja. - Állítólag elég...részeg volt, mikor hívták… Sajnálom.

-     –  Ne sajnáld – sóhajt. – Anyám egy alkoholista, aki egy drogkereskedővel él. Mégis mit lehet tőle elvárni?

Taehyung mintha eleresztene egy félmosolyt. – De Namjoon sokáig itt volt, míg kórházban voltál. Nagyon aggódott érted. Elhalasztotta néhány érettségi vizsgáját is, és csak akkor ment vissza az iskolájába, mikor már biztos volt, hogy jól leszel. Hagyott neked egy üzenetet is… - Ekkor előveszi farmerzsebéből a tárcáját, s egy összehajtott kis borítékot húz elő belőle. – Bocsánat, hogy csak most adom oda, de ki akartam várni a megfelelő pillanatot.

Jungkook az ujjai közé veszi a bontatlan csomagolású levelet. Megfelelő pillanat – ismétli magában. Létezik olyan egyáltalán?

Gondosan, kissé remegő kezekkel tépi fel a borítékot. A lapon ismerős kézírás díszeleg.

„Kedves Jungkook!

Tudom, mire gondolsz. Egy idióta vagyok. Ahogy felhívtál, hogy segítséget kérj, azonnal oda kellett volna utaznom hozzád. Nem gondoltam, hogy ekkora a baj. Azt hittem, csak egy szokásos balhé, amelyekbe folyton belekeveredsz, aztán kimászol – de nagyot tévedtem. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak, és megértem, ha haragszol rám. Biztosan nehéz volt, és még most is nehéz neked, de hidd el, egyszer minden jóra fordul. Kérlek, írj, vagy hívj fel, ha jobban leszel.

Barátod, Namjoon.

Ui.: Taehyung egy csodálatos fiú, aki biztosan nagyon szeret téged. Becsüld meg őt, és vigyázzatok egymásra.”

A keserűség ellenére Kook elmosolyodik a levél utolsó pár mondatán. Sosem mondta Namjoonnak, hogy szerelmes Taehyungba, hogy beleszeretett egy fiúba, de tudta, neki bármikor beszámolhatna erről. Namjoon mindig is támogatta őt – és sosem hagyta cserben. Legalább is, Jungkook nem érezi, hogy a barátja cserbenhagyta volna… Talán egy kicsit, de végkifejlettben amúgy sem tehetett volna sokat a történtek ellen, véli.

-      – Min mosolyogsz? – kérdi Taehyung, kíváncsian nagyra nyitott szemekkel.

Jungkook lehunyja a pilláit egy másodpercre. Nem tudja feldolgozni a múltjában történteket, és biztos benne, soha nem is fogja igazán. Örökké azzal a tudattal fog élni, hogy hagyta megerőszakolni Taehyungot, majd megölt egy embert… És örökké lesznek majd rémálmai is. De talán, egy nap megtanul ezekkel együtt élni. Most eszébe jut valami, amit nem hezitál kimondani:

-       – Nem haltam meg – hallatja komoran. – És tudod miért?

-       – Miért?

-     –  Mert valaki azt akarja, hogy éljek. Tudod ki az?

-       – Isten?

Jungkook megforgatja a szemeit. – Te.

-       – Oh. – Taehyungnak ekkor pír szökik az arcába. Nem tudja, mit reagálhatna erre.

-       – Nem akartad, hogy meghaljak – hallatja egyszínűen, miközben ujjai közt forgatja Namjoon levelét. Olyan, mintha érzelmek nélkül beszélne, pedig valójában annyi érzelem ül benne, hogy képtelen dönteni, melyikkel fejezze ki magát, s inkább semleges marad. – Én nem tudtalak megmenteni téged, mert egy gyáva féreg vagyok – folytatja –, de te megmentettél engem. Szóval, azt hiszem, tartozok neked annyival, hogy életben is maradok. – Arra gondol, az elmúlt hetekben mennyit mondta magának, halott akar lenni. Ez az első alkalom, amikor át fut az agyán, hogy talán mégis inkább élnie kellene.

-       – Sok mindennel tartozol nekem, Kookie – mosolyodik el Taehyung keserűen, mégis szórakozottan.

-       – Tudom. – Jungkook kicsit sem találja viccesnek. Sírni akar. – Sajnálom. Nincs a világon annyi idő, amennyit arra kellene áldoznom, hogy jóvá tegyem a hibáim. Sokkal jobbat érdemelsz nálam. – Könnyei marják a szemét. Sosem bőgött még annyit, mint az elmúlt napokban.

Taehyung megilletődötten húzódik közelebb hozzá. – N-ne sírj – nyökögi, s kézfejével letörli a másik fiú könnycseppjeit az arcáról. – Ne sírj, mert én is sírni fogok. – Átöleli társa felé eső karját, s egy puszit hint a vállára ott, ahol csupasz bőre kissé kikandikál pólója alól.

Jungkook szomorkásan elneveti magát; a pozitív emóciók keverednek a negatívakkal. Elfordítja a fejét, s belecsókol Taehyung selymes, mandula illatú, barna tincseibe. Szorosan át akarja karolni a fiút, s soha el nem engedni őt, de nem mozdul.

-       – Szeretlek – susogja pár másodperc elteltével Taehyung. Fejét továbbra is társa vállán pihenteti.

-       – Nem kellene szeretned – feleli őszintén. – Bántottalak.

-       – Többet nem fogsz.  – Hangjából olyan bizalom sugárzik, melytől megfájdul Jungkook szíve: Nagyot kell nyelnie, hogy leküzdje a torkában keletkezett maró gombócot.

 – Honnét tudod? Tae…nem… nem hiheted azt vakon, hogy mostantól minden rendben lesz.

-       – Soha nem lesz rendben – válaszolja Taehyung, némi hezitálás után. – Tudom, hogy nem. De ahhoz, hogy újrakezdhessük, el kell engednünk a múltat. – Ekkor felemelkedik ültében, s mélyen, elszántan a másik fiú szemeibe néz. Elcsukló, kissé remegő orgánummal ejti ki a szavakat: – Kezdjük újra, Kookie. Te és én.

Jungkook Taehyung gyönyörű, hibátlan arcát mustrálja, s arra gondol, amikor legelőször találkoztak abban a tanévkezdő buliban. Akkor még fogalma sem volt, hogy ott valami nagyon jelentőségteljes veszi kezdetét. Mindent elszúrt, egymásra halmozta a hibákat a tudat nélkül, hogy ennek mekkora súlya lesz a későbbiekben. Megtanulta a leckét. Talán, tényleg azt kellene tenniük, amit Taehyung mondott – gondolja most –, csak ezúttal okosabb lesz, megfontoltabb, előzékenyebb.

-       – Oké – sóhajtja, majd összeszorítja a fogait, ahogy ajkát elhagyják a meghatározó, rövid mondatok: - Próbáljuk meg. Kezdjük újra.

     

    --------------------------------------------------------

       

      Már csak az epilógus van hátra. :O

Iratkozzatok fel a blogra, vagy lépjetek be a blog facebook csoportjába, hogy mindig értesülhessetek az új részekről: 

https://www.facebook.com/groups/1979819088974949/
És ha tetszett a rész, ne felejtsetek el hagyni egy kommentet! Nagyon sokat jelentene nekem. :)